Trónterem

A trónterembe ezen az ajtón juthatunk be. Sötét, és tele van apró csecse-becsékkel. A király pedig büszkén ül a trónon, hogy igazgassa sötét népét.

*Stefan megint sehol, én pedig most már végleg meguntam az egy helyben ücsörgést, főleg, hogy már Tyara is mászni kezdett. Hihetetlenül édes volt. A múltkori incidens után egy démon sem mert hozzánk szólni, ahogy a palotában sétálgattunk, legalább már nem vagyok csak félig bezárt madárka. Lassan követtem a kislányomat, néztem ahogy mászik, még szerencse, hogy Stefan elrendelte, hogy takarítsanak és fertőtlenítsenek a palotában. Így legalább a pici nem kap el semmit. Mosolyogva figyeltem, ahogy céltudatosan a trónterem felé araszol négy kéz-láb, annyira tüneményes volt. És persze ezt most a démonok királya nem látja, szokás szerint vagy nőzik, vagy gyilkol, a lényeg, hogy nincs itt. Az már csak a hab a tortán, hogy Tyara lassan megteszi az első lépéseit is, szóval az elfoglalt apuka igazán jöhetne most már haza. Beléptünk a trónterembe, én pedig nézelődni kezdtem, egyszer csak azt veszem észre, hogy kislányom már a lábamnál áll, és pislog fel rám. Kacagva kapom fel, és csókolom arcon. El sem hiszem, nem rég még a pocakomban volt és szenvedtem vele. Most pedig már kész kis hercegnő. A pokol hercegnője... Ez mondjuk annyira nem is baj, csak a tudat, hogy Mizrael el akarja venni tőlem... Na azt már nem!*

~Zoey Fleming~

Szokás szerint a birodalom ügyeit intéztem, sokan azt mondják könnyű a királyok és császárok élete. Akkor lenne már csak egy napra is a helyemben aki ezt mondja. Igaz jár némi kiváltságokkal az egész de akkor sem egy könnyű feladat. Siettem haza mielőbb, ne hogy Zoeyval ismét valami kellemetlenség történjen. Ha bár most nagyobb tiszteletnek örvend a palotában, de akkor sem csodálkoznék néhány parancsszegő lenne. Nem könnyű egy olyan országban uralkodni ahol az emberek azért kerülnek mert nem a jót teszik, ebből következik nem is szeretik követni a parancsokat. A pokol urának ezért kell oly kegyetlennek lennie amilyen én vagyok, szívtelen. Nem nekem való a könyörület meg efféle halandó érzelmek túlságosan is megalázóak ezek az érzelmek egy olyan nemes démon számára, mint amilyen én vagyok. Démoni alakomban röpködtem az égen, szerettem amikor azt érzem nincsen a lábam alatt talaj, az olyan megnyugtató tud lenni. Már látom is a messzi tájban a palotát. Éppen fontos dolgom volt egyik régi kedves barátomnál ahol igazságot kellett tennem egy fontos kérdésben. Most, hogy Zoey és a kislányom itt vannak a palotában inkább kint intézem el az ügyeimet, mint hogy ide hívjam őket. Ha bár nem szégyellem őket hiszen milyen nagyobb dicsőség sem lehet egy démon számára mint egy angyalt a kárhozatba taszítani. Előbb utóbb úgy is az lesz a vége, a Pokol nem egy angyalnak való hely megfertőzi őt a sok gonoszság és bűn ami itt van. Zoey ezt nem képes belátni de majd idővel később úgy is befogja ezt látni.. csak idő kell neki. Megérkeztem a palota elébe.. nem sok kedvem volt az ajtón jönni be ezért a tetőn megyek. Nem hiszem valaki lenne a trónteremben... amikor nem vagyok ott szigorúan belépni tilos mindenkinek. Mikor beröppenek hirtelen látom, hogy Zoey és a kislányom itt vannak.. nos hát igen... a kivételek. A földre leszállok, majd szárnyaim a testemhez tapadnak, amikor a kislányomra nézek a szeme egészen elkerekedik a csodálattól, nem láttam félelmet a szemében. Meg kell szoknia hogy ilyen nekem az alakom, valójában így nézem kis és nem az csökevényes halandó forma amit magamra szoktam ölteni annak kedvéért, hogy mások elől eltitkoljam igaz lényem.
-Sziasztok- köszöntem nekik ha bár még a kislányom biztos nem fog vissza köszöni. Felvettem halandó alakomat majd Zoey elé léptem mélyen a szemébe néztem.. majd megcsókoltam. A hátam mögül kis kacagást hallottam.. egyre több mindent vesz észre a gyerek, látszik hogy egy démon lánya, mosolyodtam el a gondolaton. Ezt kellene Zoey meghallja biztos lenne egy-két kéretlen szava.
-Nos hiányoztam? -kérdeztem tőle a szemébe nézve.

*Mint derült égből a villámcsapás, úgy jön meg Stefan. Még el sem éri a palotát már érzem. Mostanában teljesen rá vagyok hangolódva, lehet hogy csak pici miatt. Percek sem telnek el, már előttünk áll a maga démoni valójában. Na tessék... Ezt utálom benne. Tyara pedig csak áll, és nézi, cuki csöppségem. A kérdés csak az, hogy milyen irányt vesz az élete ha nagyobb lesz. Kezdem belátni, hogy így nem maradhat majd titok előtte, hogy az apja micsoda. Nem fog-e beleroppanni abba, hogy két ellenségtől született? A génjein nem fordulnak egymás ellen? Ha túléli mi lesz benne a domináns fél? Az angyal vagy a démon? Tya édesen kapaszkodik a szoknyám szélébe miközben Stefan felveszi a halandó alakját, és közelebb sétál.*
-Neked is szia...*dünnyögöm lassan, majd ahogy karijai közé kap és megcsókol egyből elolvadok, nem tehetek róla, hatással van rám ha akarom ha nem. A lányunk persze felkacag, mintha csak értené a vívódásom, majd Stefan kérdése is eljut a tudatomig.*
-Aha.*most azért nem mondom ki, hogy hiányzott, sőt érezze lecs3szve magát, mert nem tudom merre jár. Soha semmit nem köt az orromra és már unom. Viszont nekem még ott a felajánlott lehetőség, hogy Vámpír legyek...*

~Zoey Fleming~

Úgy látom valami zavarja de még nem annyira, hogy kibökje mi a gondja. De ha nm mondja akkor nem is zavar engem úgy sem tudja megállani azt, hogy magában tartsa.. nem tehet róla , ő ilyen. Már én is annyira összekapcsolódtam vele, hogy érzem más mint amilyen szokott lenni.
-És nem történt semmi érdekes?- kérdeztem tőle. Közben az asztalomhoz mentem ahol néhány fénykép hevert. A múltkor a fiúk elkaptak egy fiatal angyalt a környéken kószálódni és elfogták.. és szokásukhoz meg is kínozták. Ő kereste a baját, ez nem az angyalok területe és ami azt illeti semmi keresnivalója itt egyetlen angyalnak sem, kivétel persze akit én engedek be, mint ahogyan egyetlen démonnak sincs keresnivalója a mennyben. Mi démonok nem azt az utat választottuk, mint ahogyan az angyalok sem a sötét oldalt. A fényképeket gyorsan bevágtam a fiókba.. még is csak az ő faja, én sem látnám szívesen olyan felkavaró képeket amik azokon a képeken szerepelnek.
-Na és mihez van kedved ma?- Ugyan csak föltettem egy kérdés Zoey felé. Eléggé csípős a hangulat, de majd csak kiderül hogy milyen gondja van. Egy démon nyit rá a palota ajtajára erre csúnya pillantásom láttán sarkon fordul és kimegy. Nem akartam bárki is zavarjon most engem. Egész nap azzal a buta kis üggyel foglalkoztam most meg a családommal akarok lenni és csak velük foglalkozni. Nem akarom Ziey tudomást szerezzen arról ami történt itt a Pokolban.. történt.

*Nem hiszem el, még van p0fája megkérdezni, hogy nem történt-e semmi érdekes. Azt hittem azonnal felképelem... Lenéztem Tyara-ra, majd dühös pillantást mértem Stefanra.*
-Nem, semmi érdekes nem történt, attól függetlenül, hogy a lányod már az első lépéseit gyakorolja. De igazad van, szemed sincs hogy észre vedd! És nincs kedvem semmihez. Veled meg végképp nincs.*kaptam fel a picit, majd kiindultam a trónteremből. Ezzel most igazán elvetette a sulykot a kedves apuka. Én pedig nem bírom az ilyen férfiakat. Olyan dühös lettem, hogy eldöntöttem visszamegyek a mennybe, és vissza se nézek. A szobámba siettem és összekaptam a kevéske cuccomat, majd visszarobogtam a trónterembe a picivel együtt és a csomagommal. Stefan elé léptem és felpofoztam.*
-Majd ha úgy döntesz, hogy a családodat is látni óhajtod akkor szólj. Bizonyára ezerszer jobb dolgod van, mint hogy lásd a lányod felnőni.*sziszegtem neki, majd sarkon fordultam, és elindultam ki a palotából.*

Nem értettem mi a franc baja lehet, nem is voltam itt amikor a kislány megtette az első lépéseket, tehetek én róla, hogy ilyen fontos személynek számítok? Nem. Nekem vannak kötelességeim és nem mindig magam érdekeit kell szem előtt tartsam.
-Figyelj Zoey elhiszem hogy arra vágsz hogy minden egyes percem veled töltsem de nekem sok emberről kell gondoskodnom és a rendet megőrizni, nem lehetek itt minden kívánságod lesve. -mondtam neki, nem emeltem föl a hangom csak nyugodtan mondtam. Egy démonhoz nem illik, az hogy könnyedén kihozzák őt a sorsából. Láttam ahogyan elindul a szobája fele, na azt már nem. Nem fog menni innen sehová sem, legalább is nem a lányommal. Az én vérem folyik benne és a pokolban van a helye nem pedig azoknál a nyápic alakoknál.
-Őrség!!- kiáltottam az őrök fele. Azt nem tudom megakadályozni, hogy Zoey elmenjek hiszen van neki is ereje amit nem szeretnék lebecsülni. Könnyedén láncra verethetném mint Kesztellát de nem akarom megtenni, azt biztos nem bocsájtaná meg a lányom ha felnő.
-Innen a gyerek nem mozdul semmit sem.. ha Zoey a közelébe akar menni vessetek be minden.. ha kell fegyvert is de itt marad a lány, különben a fejetek bánja.- kiáltottam feléjük. Nem lehet ezekkel nyugodt hangon megértetni amit szeretnék a leghatásosabb módszer a terror amit már oly sok nagy vezér is alkalmazott, ez a leginkább célra vezető dolog.
-Ha akarsz te mehetsz az angyalokhoz de a lányom itt marad és kész, ezt fogadd el ha nem tetszik akkor láncra is verethetlek akár.. szóval válasz az angyalok és a kislányod között!- mondtam neki. Úgy is tudom mit fog választani a palotában levő sok őr nem hagyja elvinni a lányt. Ha sikerül is kiszabadítani az öt őr mellől akkor sem lesz képes kivinni.
-Megértetted?-ragadtam meg a karját. Az őrök a kislányt ez egyik toronyba kísértek ahol nem volt ablak. Direkt választottam azt a helyet mert nem lesz képes kiszabadítani onnan. Semmiféle titkos átjáró nincsen csak egyetlen út és az pedig az őrökön át vezet.
-Várom válaszodat.. maradsz vagy mész? -kérdeztem tőle. Lassan már kezd elegem lenni a sok hisztiből amit nap, mint nap rám zúdít.

*Sejtettem, hogy ha én is bepipulok akkor Stefan is. Még a csomagjaimat pakoltam mikor ő az őrökért kiáltott. Remek... Nem férfihez méltón oldja meg a problémáját. Mikor visszaértem a trónterembe kikapták a kezemből a kicsit. Fájdalmasan szisszentem fel, és gyűlölettől szikrázó teintettel néztem a démonra.*
-Szóval, csak ez kellett? A gyerek? Hogy lehetsz ekkora szemét? Még nem is önálló és kikapatod az anyja kezéből?*köpöm felé a szavakat, és már érzem, hogy ennek nem lesz jó vége. Tyara persze sírni kezd az idegen kezek között nekem pedig meghasad a szívem. Stefan örökre elásta magát. Ahogy elkapja a karom és visszaránt, szabad kezemmel a mellkasát kezdem el verni.*
-Engedj el!*üvöltök rá, hiszen látom, hogy a picit elviszik.*
-Neeem!*sikítom sírva, de ami a meglepő, hogy nem normális könnyek folytak végig az arcomon, hanem vér. A testem önpusztításba kezdett, megroppant. Haldokoltam! Még mindig hallottam Tyara kétségbe esett sírását, térdre rogytam, miközben Stefan tovább beszélt hozzám. Már nem is rá figyeltem. Körülöttem egyre nagyobb lett a vértócsa. Megrémültem. Pillantásom Stefanéba fúrtam, és minden erő kiszállt belőlem. De tudtam, hogy nem győzhet le. A lányom nem csak az övé!*
-Képes vagy őt felhasználni ellenem? Vér a véremből... A véredből! Egy babát a toronyba zárni? Mond normális vagy?*rántom ki a kezem az övéből, majd hátrálni kezdek. Képtelen voltam tovább Stefannal egy légtérbe lenni. Mintha elszívta volna előlem a levegőt. Gyenge voltam, és már csak az angyal alakomban menekülhettem volna meg, de a lányom fontosabb volt. A torony felé indultam, kemény eltökéltséggel, annyira dühös voltam, hogy nem érdekeltek az őrök, maradék erőmet összegyűjtve löktem el az utamból őket, hogy aztán belépjek a kislányomhoz a toronyba. Abban a pillanatban abbahagyta a sírást, és rám meredt. Becsuktam az ajtót, majd karjaimba kaptam. Még mindig vért sírtam, mint egy rossz vámpír, de tudtam, hogy ez már az elmúlás lesz. Az utolsó perceimet pedig a lányommal töltöm, minthogy Stefan bármit is hozzám szólhasson. Leültem az ágyra a picivel, és magamhoz öleltem. Mindenféle kedves dolgot súgtam neki, azt akartam, hogy emlékezzen rám, és sohase felejtsen el.*
-Vigyázz apára!*kértem tőle egy utolsó lehelettel, majd eldőltem az ágyon, tompa volt minden, az érzékszerveim teljesen lenullázódtak. Azt még hallottam, hogy Tyara keservesen kezd el mellettem sírni, majd elsikítja magát, hogy "Apa segíts!" Aztán magába szippantott a sötétség. Nagyon gyengén lélegeztem, és semmit sem éreztem. Tyara mellém mászott és próbált visszarázni az életbe. Én kábultan mosolyogtam... Az utolsó emlékem, hogy a lányom megszólalt. Nem zavart, hogy nem az volt az első szava, hogy "Anya"... Ez sokkal szívbe markolóbb volt. Segítségért kiáltott.*

Gondoltam, hogy nem fogja ezt Zoey szó nélkül megállani,de ezt ő kényszerítette ki. Ha nem lenne ilyen rossz természete akkor fele ennyi gond sem lenne vele, mint amennyi most van. Itt nem maradhat veszélyt jelent saját magára és a kislányára is. Úgy döntöttem vissza fogom küldeni a mennyben őt. Mind ahogyan eddig is tudtam egy angyalnak semmi keresnivalója a Pokolban.. erről ő nem tehet de ez van!
-Nem hogy csak képes vagyok, meg is fogom tenni! - mondtam neki határozott hangnemben. Nem fogok ettől döntésemből engedni bármi is történjen. Ha meghal akkor úgy is át tudom venni az uralmat a lelke felett és vissza hozni őt, de csak silány mása lenne önmagának... legalább nem lenne olyan heves. Lehet kegyetlen vagyok de ez az ő érdekét és a kislány érdekét fogja szolgálni. Mizráel amúgy sem tűrne meg egy olyan angyalt a menyben amelyikben a démon király vére csörgedezik, nem hagyhatom hogy felhasználják ellenem és ezzel a cselekedettel, hogy Zoey vissza küldöm akkor már őt sem tudják felhasználni. A kislányból démon lesz!
-Üzenjetek az angyal királynőnek Kesztellának, hogy jöjjön azonnal a pokolban, egyedül és nem fog bántódása esni.
Rohantak is a démonok, hogy teljesítsék a parancsomat én nem tudom meggyógyítani a "világosságot" a "sötétséggel" ide angyal kell, és Kesztella valamennyire értelmes személy az angyalok között. Hallottam kislányom hangját de nem reagáltam rá nm tudtam mit mondani, oda megyek elé.
-Figyelj, tudom most ez nehéz lesz de anyu rosszul van és meg kell gyógyítani és sokáig nem lesz itt és ahová megy te nem mehetsz.
Próbáltam elmagyarázni neki a helyzetet, nem vagyok hozzá szokva ehhez, hogy én ápolgassam a gyereket. Erős gyerek az én vérem folyik benne ki fogja birni és erős démon fog válni belőle akire büszke lehetek és nem pedig egy szánalmas kis angyalka aki Isten szolgája.