Suttogó Temető

Tudom a legnagyobb valószínűséggel itt egy kis nyugalom várt rám. Ez a temető is olyan, mint a többi, nincs rajta semmi különös és érdekfeszítő. Sóhajtottam egyet majd megállva az egyik sír előtt sokáig elidőztem. Később azonban már ebbe a helybe is beleuntam és tovább mentem.

// Purple bar és étterem //

Elég hosszú séta volt, de végül megérkeztem a temetőbe, az egyetlen helyre, ahol találkozhatok apámmal. A régebbinél régebbi sírok közt sétálgattam, végül a temető egyik csücskében rátaláltam az apám sírjára. A vérleopárdok jele ott díszelgett a síron, amit csak az ért, aki közéjük tartozik. A halandó embereknek ez csak egy macskacsikarásnak tűnhet, de a mi köreinkben ez jelzi azt is, hogy vérleopárd volt és azt is, hogy a klán vezetőjének a testőre volt. Leguggoltam a sírhoz és végig simítottam a hideg, mohás követ. Behunytam a szemem és megpróbáltam magam elé képzelni apámat de, mivel csak egy fényképet láttam róla egész életemben, és a kiskori emlékeim elvesztek, így csak az a kép tud róla eszembe jutni. Azon a képen is a szokásos morcos ábrázata látható. Szinte soha nem nevetett, sose volt egészen boldog. Eltökélt szándékom volt, hogy én ne úgy végezzem, mint ő. Hogy egyszer én is boldog lehessek valakivel, családom, házam, autóm és barátaim legyenek, de tudom, hogy ez egyelőre lehetetlen. Kicsordult egy könnycsepp a szememből ahogy elképzeltem, amint kiskoromban felé szaladok és mosolyogva megölel, de ezt is csak én képzeltem el, hiszen egyetlen emlékképem sincs róla... sajnos.

Nem volt kedvem autóval jönni ezét csak gyalog mentem úgy is kell egy kis gyaloglás. Megérkezek a temető kapujához, a temető egy vaskerítéssel van elhatárolva a külvilágtól. Hasonló a többi temetőhöz ahol eddig jártam. Fogalmam sem volt, hogy kik nyugszanak itt hátha, megtalálom, valamelyik ősömet vagy családtagomat. Mert a hosszú idők alatt a nagy család nagyon szétszóródott azt sem tudom, hogy hol vannak élnek-e még. Mikor belépek a temető kapuján megpillantok a távolban egy lányt aki egy sírhoz van leguggolva. Nem tudom, hogy ki lehet, de ha jól érzem akkor egy vérleopárd, nocsak még nem is találkoztam it velük. Lassan idemegyek hozzá, nem szerettem volna megijeszteni a lányt. Mikor elérkezek ahol ott volt a sírnál láttam, hogy könnycseppek hagyják el arcát biztosan valamelyik családtagját sirassa ki mást siratna itt a temetőben. Biztos, hogy nem a boldogságtól sitt.
- Üdvözlöm hölgyem- köszöntöttem a nőt majd egy pillanat múlva folytattam is-Nem zavarok?-kérdeztem a nőtől majd ha válaszol utána be is fogok mutatkozni nem gyakran járok a temetőben, de ezt a nőt még egyik helyen sem láttam még.

Ahogy ott guggoltam a sír mellett, éreztem valakinek a szagát a közelben, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Gondoltam valaki biztos meglátogatja az elvesztett rokonát, ahogy én is teszem. Ekkor hallottam, hogy az illető közelebb jön és megáll nem messze tőlem, aztán udvariasan köszöntött. Lassan felegyenesedtem és tekintetemmel végig mértem a tagot. Meglehetősen jó képű, elegáns és tekintélytparancsoló külseje volt.
-Jó estét.- köszöntöttem egy bólintással kísérve szavaimat. -Nem, egyáltalán nem zavar. -mosolyogtam kedvesen és letörölgettem az arcomról a könnycseppeket.
-Csak nem egy családtagot látogat meg ön is? -kérdeztem kiváncsian és próbáltam valami témát találni, amiről tudunk pár szót váltani, nem pedig itt állunk és a kínos csendben egymást méregetjük.

[/i]Az ismeretlen lány megkérdezte tőlem, hogy valamelyik családtagomat szerettem volna meglátogatni, hát nem is tudom, hogy hol nyugszanak, de ahogyan végigtekintek a sírokon akkor nincsen itt egyik rokonom sem és a démonokat nem annyira jellegzetes sírokba temetik hanem általában kriptákba mint a vámpírokat.
– Nos hát valahogyan úgy csak nem találom.- mondtam neki majd folytattam is a bemutatkozással- Amúgy a nevem Stefan Ludger -mutatkoztam be néki. A helyzet egy kissé furcsa volt éppen magányra vágytam és társaságot éppen egy temetőben találok. No de ezzel semmi baj hisz nagyon kedves teremésnek látszik ez a lány szívesen elbeszélgetek vele. Majd egy kérdés fogalmazódik meg bennem amit szerettem volna föl tenni neki halk hangon megszólalok.
– És ön kinek a sírjához jött?-láttam, hogy mi állt a sírkövön csak hogyan nem tudtam biztosa, hogy a lánynak kije lehetett.

Egy eldugott részen ereszkedtem le, és változtam át emberi alakomba. Elkezdtem járkálni a sírok között, míg meg nem éreztem az idegeneket. Lassan sétáltam feléjük, egy nő, és egy férfi volt. Nem akartam, hogy meglássanak, és valahogy a sötét aurát is éreztem a férfiból. Ki ő? Uram isten... tizennyolc évesen ilyen helyre keveredni? Komolyan csak én vagyok ilyen kis sületlen, hogy össze futok valami olyannal, aki egyáltalán nem angyal.

Hirtelen egy angyalt érzetem meg a közelben a nőhöz figyeltem aki éppen a sírnál volt majd megszólaltam.
- Ha megbocsát egy pillanatra akkor egy-két percre eltűnnék. - mondtam neki azzal tovább is léptem kíváncsi vagyok, hogy ki lehet az aki ott settenkedik a sír mögött. Láttam, hogy egy kripta háta mögött. Hirtelen fölröppenek démoni alakomba a kripta tetejére de ezt nem vette észre senki mivel, hogyan nagyon gyors volt de egy kicsit játszadozzunk el vele. Használtam különleges képességemet és a sírból föl keltettem egy halottat aki éppen a lány háta mögé ment és kezét rá tette a lány válléra. Arcomon gonosz mosoly ült ki. Úgy kell neki aki settenkedik és hallgatózik kár, hogy nem tudom, beszéltetni csak irányítani.

A férfi olyan gyorsan tűnt el a szemem elől, hogy pislogtam is párat, hogy ez mi? Csendben füleltem minden neszre, ám ekkor egy jéghideg kéz érintette meg a vállam, a fejem azonnal oda kaptam, és éles sikítás szállt fel a torkomból, azonnal hátra léptem kettőt, majd megláttam a kripta tetején egy démont(?)!! Oké, hogy fiatal vagyok, és még egy démonnal sem találkoztam, de ez szörnyű. Azonnal átváltoztam, és próbáltam menekülőre fogni a dolgot. Még egyszer nem akarok meghalni... Már ha ez lehetséges...

A lány menekülőre fogta a dolgot, majd átváltozott angyallá és elakart röppenni na nem szeretném, ha ilyen rossz emléke lenne rollunk démonokról, mivel, hogyan ahogy érzem még nagyon fiatal. Szárnyaimat kitártam és fölröppentem ördögi hangok hagyják el számat majd utolérem a kis a angyalt a levegőben.
- Nyugodj meg nem bántalak, csak szerettelek volna megleckéztetni- mondtam neki miközben megfogtam kemény kezemmel a lány puha lábát. Nem akartam neki fájdalmat okozni ezért nem szorítottam meg csak éppen megfogtam, hogy álljon meg egy kicsit.
- Tudom, hogy alakom nem a legvonzóbb, de nem kell félned tőlem- mondtam neki vastaghangon, próbáltam megnyugtatni.

Ijedten rezzentem össze a levegőben, ahogy meghallottam a hangot. Főleg, mikor megfogta a lábam. De megadtam magam, és szembe fordultam a démonnal.
-Miért akartál megleckéztetni? Még nem is láttalak soha, nem is ártottam neked. Az fáj annyira, hogy itt voltam?-kérdeztem félve, ám második mondata sem nyugtatott meg, így próbáltam lábamat kihúzni a kezei közül.
-Eressz!-kértem kétségbe esve, és próbáltam rúgni egyet a démon felé.
~Ó ha az acélbetétes lenne a lábamon, meg tudnám mutatni, hogy nem csak a chemotox-tól döglik a légy!~gondoltam, majd felhagytam a meneküléssel, úgysem szabadulhatok egy erős démontól nem de?

A lány azt hitte bántani akarom nem szeretném bántani csak szerettem volna ha tanul a dologból, hogy nem illik sem leskelődni mások után sem pedig hallgatózni.
- Én nem szerettelek volna sem bántani, csak egy kicsit megleckéztetni, hogy nem illik leskelődni sem pedig hallgatózni. Közben mondta nekem, hogy ereszem el nem akartam bántani lényegében nem fogok bántani egy gyenge lányt igaz, hogy nem bírom a vezetőjüknek a képét , de azért nem támadok rá egy ilyen gyönge lányra.
- Rendben van ahogy akarod.-azzal eresztettem a lábát.

Végtelenül féltem a démon szorításában, ijedt és kerek szemmel hallgattam minden szavát, csak a fejemet ráztam amikor újra mondta, hogy meg akart leckéztetni. Viszont nem értettem... én hallgatózni? Ugyan már....
-Ne is haragudj, éppen abban a pillanatban értem oda, és arról nem tehetek, hogy nem akartam nyilvánosan mutatkozni...-feleltem dacosan, ám felemeltem a kezem, hogy még nem fejeztem be.
-És! Ha azt hiszed, hogy kémkedek, be kell, hogy lásd hogy egyáltalán nem így van.-néztem egyenesen a szemébe. Ám ahogy eleresztette a lábam a szemem még nagyobbá vált.
-Na álljon meg a menet!-szárnyaim finom lengését nem hagytam abba ám egy kicsit közelebb repültem a démonhoz.
-Te most a jó, vagy a rossz oldalon állsz?-tettem fel kicsit értetlenül a kérdést.
~Kicsinek sokat hallottam a démonokról, hogy gonoszak, és becsvágyók, ám most ez talán még sincs így? Egy szó után elengedett? Nem értem...~gondoltam, majd még közelebb repültem hozzá, hogy megfigyeljem az arc vonásait.
-Ki vagy te?-kérdeztem suttogva, miközben lágyan megérintettem az arcát, legalább is démoni mivoltában. Elmélyülten vizslattam az arcát, vonásaimból minden félelem eltűnt, helyét a kíváncsiság vette át. Ha eléggé figyel a démon, észre veheti szemem kíváncsi csillogását, és egy apró mosolyt ami ajkaimon játszik.
-Te nem lehetsz maga a gonosz, legalább is, most így viselkedsz.-oldalra döntöttem a fejem, és így néztem mélyen a démon szemébe. Viszont ahogy kezem az arcához ért, megéreztem, hogy mennyi gyűlöletet táplál egy bizonyos személy iránt. És ahogy ez az angyalok égi kertjében történt, most is olyan fényesen ragyogott fel a kezem, és szívtam magamba ezt a fajta "fájdalmat" is. El akartam rántani a kezem, ám az említett test rész, mintha meg sem mozdult volna. Mi történik? És miért pont én? Miért pont egy démontól kell elvennem a fájdalmát? Ez tuti nincs benne a munkaköri leírásomba. Vagy éppen elfelejtettek erről tájékoztatni. Végül sikerült elrántanom a kezem, és csak bámultam, amíg ki nem aludt a fényesség. Mit tettem? Hátrébb is röppentem a démontól, valahogy túl sok minden zúdult rám egyszerre. Végül hátat fordítottam neki, és próbáltam minél távolabb kerülni... Megijedtem? Az nem kifejezés! Félek? Naná! Még is igazán izgató, hogy életnagyságban láttam egy démont. Egy óvatlan pillanatban nekicsapódtam egy fa kinyúló ágának, jól kupán talált... aztán már csak zuhantam, és zuhantam, míg földet nem értem. Iszonyú fájdalom hasított a bal szárnyamba, fel is sikítottam, majd elnyelt a sötétség.

Végig hallgattam a lányt mondandóján csak elnevettem magamat bár ezt átváltozott alakomban nem lehet látni denevér szárnyaim csak úgy csapkodtak a vállam mellet szép kis páros az égben egy angyal és egy démon. Ami az érdekesebb, hogy nem támadtam, rá de nem szeretném azt az undorító vezetőjük képét látni nem félek tőle csak még a nevét sem állhatom.
Nem tetszik az a jó fiú magatartása még egy angyalnak is vannak rossz gondolatai, de ő megjátssza magát azt hiszi maga Isten. Én sem vagyok maga az ördög igaz, hogy az ivadéka, de még sem ő.
A lány kérdésekkel bombázott egyszerűen be nem állt a szája.
– Kis bogár nálunk ilyen nincsen jó vagy rossz minden démon rossz alapjában, csak nem kötelező mindig gyilkolnunk és nem fogok rátámadni egy ilyen gyönge angyalkára.- mondtam neki majd hangzott el a kérdés, hogy ki vagyok közvetlen folytattam is még, hogy ki vagyok? Ez nagy meglepetés fog lenni számára.
– A nevem Stefan Ludger a Démonok királya- mondtam neki határozottan na most lehet számára a meglepetés. Mintha csak meg sem hallotta volna mait mondtam neki el az arcomhoz ért ezt vajon milyen jogon képzelte és még az én gonoszságom akarja elszívni kevés ahhoz ő még Mizráel sem képes rá.
– Nem tudod kiszívni a gonoszságot belőlem- mondtam neki gonosz kacajjal. Tudom én az összes cselüket hosszú életem alatt szinte mindenik lényt kiismertem és tudom, hogy mire képesek. Ez sok lesz neki egy kicsit megízlelte a gonoszságom és a dühömet.
Hirtelen mintha csak elkábult volna a földre zuhant neki ment egy ágnak. Odafönt minek van ott Mizráel ha még repülni sem tudja megtanítani őket, na de mindegy most tanul belőle éppen jóságos tündér nem vagyok, hogy megmentsem mert semmi erőfeszítés nélkül el tudtam volna kapni csak hát így nem tanul.
Mikor a földre zuhant én lassan a levegőből leereszkedtem, repülésem félelmetes sikolyok követték majd ahogyan földet értem oda ballagtam hozzá. Nem szerettem volna visszaváltozni emberi alakomba mert itt úgy sem láthat meg senki.
A lány mellé állok majd a szemébe tekintek ez is olyan mint a többi csak a jó uralkodik benne miért nem engedi el a gonoszságát, habár minden angyal jóakaratú de ott legmélyén, énekük is ott vannak a rossz gondolataik. Mikor fölé léptem démoni hangomon megszólaltam.
– Megütötted magad?- legszívesebben leröhögtem volna, hogy milyen egy ügyetlen angyal, de viszont támadt egy gonosz szándékom. Úgy sincsen senki ott fent aki híreket adhatna nekem és ha ügyes leszek akkor most lesz.

Elég kemény szóváltások követték egymást, ahogy figyeltem talán én ismertem félre a dolgok nyilvánvalóját, és mindent félre értelmeztem. A démon válaszára lágyan vállat rántok, majd felteszem a kérdést, hogy kibe is botlottam. Ahogy meghallom a választ az állam is leesik a helyéről.
-Stef...Stefan?-kérdeztem vissza kissé bután, igazából nem a neve hatott meg, hanem amit utána mondott. Hát ezt jól eltoltam. A démonok királya azt hitte, hogy ki akarom szívni a gonoszságot belőle, ezen elnevettem magam.
-Igazán félre érted a helyzetet. Ez automatikusan kapcsol be, ha valamiféle bajt érzékel annál, akihez hozzáérek.-mondtam, és lesütöttem a szemem. Végül megfordultam a levegőben, és egy kósza gondolatnak köszönhetően jól össze is törtem magam. A pillanatnyi sötétség nem tartott soká, azonnal felpattantak a szemeim, ahogy meghallottam Stefan hangját. Gyorsan feltápászkodtam, ám ekkor újra felszisszentem. Tudatosult az iménti bűvésztrükköm. Eltört a szárnyam.
-Ami azt illeti nem, nem ütöttem meg magam, csak a szárnyam tört el.-mondtam csendesen, teljesen el vagyok képedve, hihetetlen, hogy velem mindig történik valami. És, most hogy a manóba jutok haza.
-Már csak azt kell kitalálnom, hogy hogyan jutok haza.-néztem fel az égre, és már gondolatok ezrei keringtek a fejemben.
-Egyébként, ha már ilyen szépen összehozott minket a sors, volnál szíves, és nem rémisztgetnél tovább ebben a démon alakban. Ne is haragudj, de undorító veled így mutatkoznom! És tőlem remélem nem várod, hogy megalázkodjak, az odáig stimmel, hogy megijesztettél, és még egy hatalmasat is zakóztam miattad, no meg kiderült az is, hogy te vagy a démonok nagybecsű királya, de én ugyan nem fogom a földet nyalni ez miatt.-mondtam, és nagyon nem is foglalkoztam az illemmel, nem magáztam, minek? Nekem ő senki, csak van és kész. Ám meg kell hagyni, hogy tényleg jó egy ilyen lény mellett akár csak sétálgatni is, hiszen nem sokan mernének megközelíteni így. Na de, valamit kezdeni kéne a szárnyammal is, mert addig amíg meg nem gyógyul nem tudok alakot sem váltani. Így fogtam a régi kis pillangó késem, és vágtam le a nadrágom egyik szárát.
-Na legyen legalább benned, annyi, hogy segítesz felkötni ezt a túlméretezett lepke szárnyat.-néztem a démon szemeibe, és bíztam abban, hogy hamarosan újra emberi mivoltában láthatom.

Csak néztem nagyokat, hogy merészeli meg ezt a hangnemet ez a lány, de ez egyben tetszik is nekem, nem olyan mint királyuk. Az olyan döjfes angyalokat még a halálba sem kívánnám mert össze futnám vele. No viszont valamit mondanom is kell szerintem csak fél az alakomtól és azért szeretné, ha visszaváltoznék emberi alakomba, de nem fogok ehhez vagyok szokva ezt szeretem. Olyan szabadod érzem így magamat nem kell a kellemetlen emberi bőrömbe bújnom. Nem szépség bemutatóra jöttem elvégre. Ha nem azt akarta én honnan tudtam volna arra képesek az angyalok, hogy egy halandóból elszívják a gonosz és egy gyengébb démonból. De arra nem, hogy egy kifejlett erős démonból az mindenkinek képtelenség.
-Hát én honnan tudhattam volna, hogy mit akarsz azzal a trükkel.- mondtam neki közben gondolkoztam, hogy megtegyem-e, hogy segítsek. Nem szeretném hozzáérni ahhoz az undorító szárnyakhoz, én nem teszem meg neki az is biztos inkább már megidézek egy gyógyító lelket ami segíteni fog neki.
-Én bizony a szárnyadhoz nem érek, de segítek most előre is szólok ne ijedj meg.- mondtam neki majd megidéztem neki egy rég elhunyt orvos lelkét ami segít neki bekötözni szárnyát. Miközben az segít neki én megszólalok.
-Látod a lelkek nem mindig akarnak rosszat nem kell félni tőlük a külső alapján nem kell ítélni ezt te is tudhatnád már, alakomat pedig fönt hagyom ebben a bőrömben érzem magamat jól.
-Nos viszont ha nincs szállás, hogy fölmenj az angyalokhoz akkor ha gondolod elviszlek a palotámba és ott rengeteg szoba meg szolga van és azok segítenek neked.
-De ne hidd azt, hogy én vagyok a jótevő tündérke aki mindenben segít csak mégis miattam mentél neki annak a r@hadt ágnak tehát kapsz szállást és ételt italt amire szükséged van.
-Nos elfogadod?-kérdeztem tőle mert ugye bár én fölrepülni vele nem fogok a mennybe még az hiányozna nekem én nem alacsonyodom le Mizráel szintjére, hogy személyesen letolta a képét a pokolba. Nem foglalkoztat annyira a lány, hogy érte megalázzam magamat az igazat megvallva engem csak is magam érdekel senki más. Az igaz, hogy nem vagyunk olyan jó lelkek mint az angyalok, de azért mi sem gyilkolunk mindig ha nem szükséges akkor tartalékoljunk erőket azok ellen akiket meg kell támadnunk. Viszont egyik démon sem riad vissza attól, hogy kioltson egy életet én is már több ezret kioltottam még egy kis bűntudatot sem érzek miattuk mert egyszerűen ilyen vagyok. Én sosem szégyelltem azt ami vagyok és nem is fogom sőt büszke vagyok rá „inkább legyek a pokolban Úr mint a menyben szolga” ez egy nagyszerű mondás ami igaz is.

-Jajj nem kell azt neked tudni, hogy én mit akartam, amúgy is most használtam másodszor, szóval f!ngom sincs, hogy miért érzett meg nálad ennyi gondot, de azt valljuk be, kemény dió vagy. És valahogy nincs kedvem újra hozzád érni.-még mindig játszottam a pimasz kislányt, ám amikor felszólítottak, hogy ugyan már ne ijedjek meg, egy hangos sikoltás lett annak az ára, hogy a démonok királya megidézte azt a valamit. Nem elég, hogy még azt sem fogtam fel, hogy én meghaltam, és angyalka lettem, még nézzem azt végig, hogy ez a szörnyeteg feltámasztja a több száz éves lelkeket. Mindenem bele borzongott, ahogy hozzám ért a gyógyító lélek, és gyűlölt tekintettel néztem Stefanra.
~Mi az, hogy ő nem ér a szárnyaimhoz, pff dölyfösség minta képe, már most utálom az összes démont!~gondoltam, majd felkaptam a fejem a következő mondatokra.
-Tessék?-nyögtem ki a kérdést...
-Én a pokolba? Ne is haragudj, de meg vagy hibbanva. Szeretnék újra normális életet, erre nem... most meg találkozok egy démonnal, aki nem hajlandó egy kicsit levetni a büszkeségét, hogy ne kelljen tőle rettegnem, és felvegye a vacak emberi mivoltát... Komolyan ti ilyen nem is találok megfelelő szinonimát rátok...-a szárnyamat már ellátta a lélek, és mint aki dolgát jól végezte tért vissza a fekhelyébe. Én eközben vészesen közel kerültem a démonok királyához, nem vettem észre, hogy a nagy monológban, egyre közelebb sétáltam hozzá. Már csak azt vettem észre, hogy a szemeit bámulom, azokat a sötét igéző szemeket. Vajon milyen lehet törvényt szegni? Teljesen bele felejtkeztem a szemeibe, Uram bocsá, nem direkt csinálom, egyszerűen most ez van! Végül megrázom a fejem, mint aki egész eddig gondolkodik, és próbálok egy gúnyos mosolyt elrejteni a démon elől, ám, hogy ne legyen annyira feltűnő, hogy feszélyezve érzem magam, így nem is lépek hátra.
-Nos szóval, ott tartottam... Ja igen megvan, nem válaszoltam a kérdésedre, ám pár dolgot még tisztázni szeretnék. Ne is haragudj, de ha ennyire gyűlölitek az angyalokat, szerinted, hogy fogja a néped azt nézni, hogy én befészkelem magam a kastélyod valamelyik szobájába? Kicsit szürreális a dolog, hogy egy angyal a démon királlyal egy "házban" szívjon egy levegőt! De javíts ki ha tévedek. Bár nagyon is hízelgő ajánlat, de nem tudni, hogy van-e hátsó szándékod! És bevallom őszintén, ettől félek a legjobban, hogy valami olyanra fogsz kényszeríteni, amit nem igazán szeretnék!-tekintetem az övébe fúrtam, és próbáltam kitalálni, hogy az ő agyában vajon mi is játszódik le épen. Az, hogy most egy darabig ilyen alakban kell lennem, hát nem igazán örülök neki... Nem nem a szárnyam miatt, hanem, hogy a baleset itt ért a földön! És nem tudok haza menni!
~Mit fog velem tenni? Talán én leszek a következő áldozata? Meghalok még egyszer? Vagy csak átélem a kínok kínját? Hát fogalmam sincs, és egyik sem hangzik túl bíztatóan, ajajj, nagyon is rosszul áll a szénám!~ezek voltak az utolsó gondolataim, majd minden előzetes nélkül rábólintottam az ajánlatára.
-Igen elfogadom!-ez azért mégsem volt egy bíztató válasz, de több volt a semminél, már csak az a kérdés, hogy hogyan is jutok le a pokolba? Erre vajon gondolt az okostojás Démon király?

A lány monológját végig hallgattam annyira akarta mondani, hogy nem volt kedvem félbe szakítani vártam vártam míg elmondta végül is el fogadta a javaslatát miért is nem tudta kimondani. Nos hát akkor majd indulhatunk is csak közben még el kell köszönnöm attól a lánytól aki a sírnál álldogált gondoltam, hogy megidézem apja lelkét, de az inkább hagyom had nyugodjon békében jobb lesz neki úgy, nem szabad beavatkoznom a természet dolgába hatalmam nem jótékonyságra való. De előbb még pár hozzá szólásomat a lányhoz fűzöm.
-Igaz, hogy vannak hátsószándékaim néha, de most az rád nem nincsen hatással és bántani sem fognak és hát az igazat megvallva a többi démonnak semmi közzé ahhoz, hogy a palotámba kit viszek be, mert tudod nálunk az idősebbeket tisztelik és annak döntéseit.
-Bántódásod nem fog esni amíg mellettem vagy és ha figyelmedbe ajánlom azt, hogy nagyon ne hagyd el a palotát majd mert ha a nagy pusztaságban bajba kerülsz akkor nem csak én döntök a dologban.
-De megbocsátasz nekem egy pillanatra amíg elköszönök a másik hölgytől.- mondtam neki azzal tovább léptem emberi alakomba változtam vissza nem tudom, hogy az a vérleopárd megérezte bennem a démont, de minden esetre nem szeretném, kihirdetni. Emberi alakomba cammogok oda hozzá, megszólítom őt, hogy elköszöhessek tőle éppen ott volt a sírnál továbbra is azt bámulta. Megérintem a vállát majd megszólaltam.
-Egy sürgős dolgom akadt, de majd még biztosan összefutunk- mondtam neki és a kezébe adtam egy névjegykártyát. Azzal vissza is sietem a lányhoz, de nem volt kedvem ismét visszaváltozni démoni alakimba így hát maradtam ny@mvat emberi formámban hangom is olyan lett immár mint a halandóké nem pedig mint a démonoké. Lehet, hogy attól ijedt meg a lány annyira mivel, hogyan az nagyon félelmetes azoknak akik még nem láttak démont. Nagyon furcsállom, hogy ezt Mizráel miért nem vette észre hisz hová tűnt el a nagy hős akin mindenkin segíteni szeretne és mindenkit meg akar óvni a gonosztól. Erre a feladatra időpocsékolás mert a gonoszság már születésében benne van csak akkor nem tör felszínre, de amikor eluralkodik rajta a gonoszság akkor már vége a dolognak a gonosz nyer. Nem hiába, hogy ilyenné vállt a világ nem pedig mindenki jó. Közben a lány fele szólalok föl teszek számára egy kérdést.
-Nos akkor indulhatunk de akkor át kell változnom mivel te így nem tudsz vissza alakulni és így az úton nem tudunk menni.
- Ez az utolsó alkalom, hogy egy angyalnak segítek -mondtam neki kedvesen ez bók is lehetett mert ezt tőlem tényleg nem gyakran szokott előfordulni, hogy segítek neki. Ez a célom nem lesz majd önzetlen, de ezzel még várok egy kicsit had nyugodjon meg. Eléggé föl dúlt és amiket látott még egy kicsit föl kell dolgoznia. Nézek rá kérdően, hogy mit fog válaszolni a kérdésemre.

Csak hallgatom a démon szavait, és próbálok közben megnyugodni, bár nem tudom, hogy bízhatok-e benne, végül is egyszer élünk, én már csak tudom, és azért még is ott van az a pici félsz az egészbe. Csak hallgatom a szavait, és próbálom felfogni, majd a démon elnézést kér, és elcammog más irányba. Végül visszatér emberi alakjában.
-Így már jobban szemügyre tudlak venni.-kacsintottam gyerekesen, majd hallva a mondatát, megadón bólintok rá, hogy ám legyen, változzon csak át, ha neki így jobb lesz. Az utolsó mondatán elmosolyodok, majd válaszolok is.
-Igyekszem nem a terhére lenni többet.-pillantok kissé távolabb, majd egészen kicsire húzom össze magam. Nem is tudom, hogy mi a gond, és még el is pirulok, még jó, hogy ilyenre is tudok vért pazarolni, sőt nem is kicsit, aranybarna bőröm, most olyan, mint egy szép piros alma. A démon közelsége váltotta ezt ki belőlem?

A lány belegyezett a dolgomba ennek örültem lassan már a hatásom alatt van mindenbe belegyezik. Csak tudnám, hogy miért szereti jobban emberi formámat mert ahogyan rápillantottam elpirult, vajon az neki jobban tetszik, hát végül is nekem mindegy, hogy melyik alakomban vagyok éppen. Mikor innom kell akkor biztos, hogy az emberi formámat használom, mivel, hogyan is nézne ki nagy kezeimmel és a markomban egy kicsi toll aminek se a végét, sem az elejét nem látom. Gyorsan átváltoztam démoni alakomba szárnyamat terjesztetem ki denevér szárnyaim már teljesen kiegyenesedtem majd vastag hangon megszólalok a lány fele.
– Kapaszkodj- mondtam neki azzal föl kaptam a karjaim közzé majd fölröppentem a levegőbe a felhők közzé, hogy az emberek még véletlenül se láthassanak meg. Mikor megérkeztem a pokol bejárata elé egyet visítottam az őrök fel, hogy megérkezett a tribunus. Ők vissza jeleztek nekem én pedig azzal haladtam tovább a palotám fele. Közben néha vettem néhány pillantást a lányra, hogy milyen az arckifejezése. A démoni bőr elég kemény a gyenge kés még meg sem sebzi tehát nem éppen a legkényelmesebb egy gyönge és puha bőrű lánynak.

/Pokol/Démon Király palotája/

Bele egyeztem abba, hogy Stefan felvegye a démoni alakját, mikor felkapott, és megszólalt, egy pillanatra megborzongtam. Nem szóltam semmit, próbáltam arra koncentrálni, hogy nem sokára újra két lábon fogok járni. Mikor elértük a pokol kapuját hallottam, hogy vijjog, és egy pillanatra be is fogtam a fülem. Majd végül elértük a palotát is.

//Pokol/Démon Király palotája//

Megéreztem valaki avagy valami másnak a szagát is ott a temetőben, de nem szokásom minden szag után rohanni, mint egy kutya. Közben megnéztem az apám mellett lévő sírokat is, és rájöttem, hogy szegény tök egyedül van ott.
Fogalmam sem volt, hogy ez a pasi micsoda, de nem ember, az biztos. Kezdtem rádöbbenni, hogy ez a Shadowland sokkal érdekesebb, mint ahogy én gondoltam. Mivel a férfi nem jött vissza még tíz perc múlva se, és már a szagát se éreztem, gondolom leléphetett, így elindultam a Belvárosba, hogy egyek valamit.

/Belváros;Azazel pizzázó/

*Furcsa volt lejönnöm ide. A hely egyszerre tűnt ismerősnek, mégis annyira messzinek, másnak, sokoldalúnak... fogalmam sem volt, melyik énje él az emlékeimben. Vagy talán mégis... még kiskoromról... nem, ezt inkább mégsem részletezném.
Szóval csak álltam ott összeráncolt homlokkal, zavart tekintettel, és Asaliah arrogánsságát elnézve úgy szorongattam, akár a sajátom lenne. Vigyáznom kell rá. Muszáj. Mindeközben tudtam, hogy ha Ők tényleg utánunk jöttek, akkor megint kellemetlen emlékek tárhelye lesz ez a hely, és kénytelen leszek a mi érdekünkben arra használni a temetőt, amire igazából teremtve lett... igen, igen, ha elkerülhetetlen, bemocskolom a kezem. Bár az öldöklés sosem volt az én műfajom... ellentétben a harccal. Ennek kénytelen voltam csúf véget vetni. De miket beszélek, hiszen még el sem kezdődött!
Hideg borzongás kúszott végig gerincemen, majd futott tovább a szárnyaimon, minek következtében akaratlanul is megráztam őket, majd be is húztam. Nem volt hideg az este, inkább csak aggodalomból történt mindez. Esetleg hozzám nem méltó félelem... igen, féltem Asaliah-t!
És hogy miért nem mentünk vissza? Mert b@rmság lett volna. Egy: Sosem voltam olyan, aki megfutamodik; Kettő: Hajtott a harcvágy, illetve hogy Asaliah tanuljon, no meg hogyha végezhetek pár démonnal, minek hátráljak meg? Három: Valahogy biztos voltam benne, hogy végezni tudnék velük, és nem, egoizmusnak nyoma sincs, és alábecsülésnek sem, ez valahogy egyszerű tény volt számomra, vagy megérzés. Meg hát, minek is mennék haza, csupán néhány nyálképű b@rom miatt? Ugyan már, szórakozni jöttem, és ha ők felkérnek táncolni, én szívesen belemegyek! *
- Bocsáss meg, elgondolkodtam... amúgy... * Kezdtem, majd körbenéztem. Újra olyan érzésem volt, mintha figyelnének. Már rég nem voltam láthatatlan, előttük ez nem sok segítség lenne számunkra. Vissza fordultam a lány felé, egy pad felé húzva, hogy mesélésbe kezdhessek. Bár nem ezért jöttem, ennyit igazán megtehetek. Így talán nekem is lesz alkalmam őt faggatni.
Sóhajtottam. Úgy tűnik elkerülhetetlen a részletezés...*
- Igen, mesélek. Azt hiszem akár most is elkezdhetem. Tudod, a szüleim... * És ekkor belém fojtódott a szó, és vele együtt minden gondolatom. Egy pillanat alatt csúszott ki alólam a pad, majd repültem métereket, egy fának csapódva. Lerogytam a fűbe, aztán pislogtam párat, s habár homályos látásom nem enyhült, máris talpon voltam. Három pokolfajzat vigyorgott vissza rám démoni énjükben (vagy legalább is kettő abban volt), szörnyű látvány volt. Utálom őket... gyűlölöm! De ami nem öl meg, az csak megerősít...
Hárman egy ellen... mekkora k!cseszés! Pech, mert az egyik emberi alakjában volt, talán felderítő lehetett. De vajon miért támadtak ránk?
Na jó, oké, ez költői kérdés volt... fenét kell ezeknek ok, hogy puszta kézzel végezzenek veled! Elég ha angyal vagy, és máris búcsút mondhatsz mindennek.
Dobócsillagomat előrántottam a tőreimmel egyetemben, majd rögtön végeztem is a leggyengébbel, felderítővel.
Na jó, kezdtem rettegni. Mi van, ha meg sem akartak ölni? Mondjuk eléggé b@rmság... akkor minek hajítottak volna keresztül a temetőn, hogy aztán becsapódjak egy fába, és porrá zúzzam a bordáim?
Karon fogtam Asaliah-t. Nem érdekelt, hogy úgy rángattam, akár egy babát, csakis az számított, hogy ne érjék el őt a felénk rohanó Sátánok.
- Gyere, siessünk! * Igen, tudom... véleményem szerint gyáva dolog ilyet tenni, de hát most jobbnak találtam kitartani az "okos enged, szamár szenved" röhejes módszer mellett. Ha ők nem, majd én engedek, nem hiányzik az, hogy én törjem meg a békét. Mert habár Ők kezdték, én nem fogom folytatni... ráadásul nem egy kislánnyal az oldalamon, akit ha megsebesítenének, a szerelmem is belepusztulna.
Fájt a bordám, szúrt az egész hasam, és hátam. Csak reménykedni tudtam, hogy jobban nézek ki, mint ahogyan érzem magam, és nem a szenvedés rí le rólam első látszatra. És hogy nincs belső vérzésem... *
// Kingdom of Heaven / A királyi pár rezidenciája - Mizrael szobája //