Amy Lynn Hartzler

Vendég

Teljes név:Amy Lynn Hartzler
Felvett név: Amy Lee

Nem: Nő

Kor: Külseje megeggyezik egy húsz év körüli halandóéval, viszont angyal korban már több mint kétszáz éves.

Faj: Angyal

Hierarchia: Főangyal

Külső: Fenekéig érő fekete, sima, dús hajzuhatag, szürke aranyos szempár, de a tekintete hangulattól és helyzettől függ. Tud kegyelmet nem ismerő, mérhetetlenül komoly is, illetve angyali is lenni.
Teste karcsú és erős, az évek alatt megtanult harcolni is.

Jellem: A külső nála sokszor csak páncél, legtöbbször nem azt tükrözi vissza, amit belül érez. Igyekszik példa mutató, és erős lenni. Érzelmeit nem egy könnyen mutatja ki, bizalmát is csak nehezen lehet elnyerni. Védelmező erős személyiség jellemzi, mindig kimondja amit gondol, és sosem rejti véka alá véleményét, még ha ezzel vitát is fakaszt. Általában lázadó, s ha igaza van, megmakacsolva magát addig hajt előre, amíg el nem ismerik igazát. Céljait minden körülmények között igyekszik elérni. Plátói szerelembe és egyéb ilyen dolgokba nem esik, mindig igyekszik határozott lenni.

Átváltozott forma:
Amy Lynn Hartzler J9yjosu8byhd91z4tpkr

Viselete: Általában gót, és dark cuccokban jár. Csak szolídan, mégis kitűnve a tömegből. Szereti a bordót és a feketét, kedvenc anyaga pedig a bőr és a selyem.

( Zenekar, banda: Evanescence, amit egymaga alapított még melankolikus hangulata gyanánt, hogy elterelje gondolatait – és be is vállt. Később újabb tagokkal bővült a csoport!)

Előtörténet:

(Zene!)

- So go on and scream
Scream at me I'm so far away (so far away)
I won't be broken again (again)
I've got to breathe - I can't keep going under...

- Oké, ennyi elég is lesz! Köszönök mindent, holnap értesítelek titeket!
Bályos mosoly, Amy, mosolyooogj! – emlékeztettem magam.
Miután az utolsó jelentkezők is elmentek, a meghallgatásnak vége lett, így kimerülten rogytam le az agyon gyötört, ócska kanaképra kezemben a gitárommal, és a jegyzeteimmel. Öt jelentkező. És egy neve mellett sincs „megfelel”. Én lennék ennyire kritikus, vagy tényleg velük lenne a baj...?
Az a baj, hogy ilyen személyekkel egyszerűen képtelen vagyok egy bandában játszani. Tehetségesek, nem tagadom, mégsincs meg bennük az a mindent elsöprő szikra. Nem látom, hogy beleélik magukat. Unalmasak. Nem tujdák beleélni magukat, mert sosem érte őket semmiféle intenzív, felejthetetlen érzelem. Engem igen.
Sóhajtva kezdtem neki a dalnak.
- Blurring and stirring - the truth and the lies.
(So I don't know what's real) So I don't know what's real and what's not (what's real and what's not)
Always confusing the thoughts in my head
So I can't trust myself anymore

I'm dying again..!
Egy könnycsepp gördült végig államon. Kezemmel igyekeztem letörölni, de azt még több követte. Letettem a cuccokat a kezemből és keservesen terültem szét a kanapén. Sosem mutattam ki igazán az érzelmeim, de most egyedül voltam – és tényleg fájt. Nyomós okom volt ilyet tenni. Nem vagyok az a típus, aki minden apróságon fennakad.
Eddig könnyeimen át adtam ki sérülésem, mos pedig a sírást abba hagyva engedtem, hogy a fájdalom belülről szétmarcangolva emésszen fel. Hány éve is? százkilencven? És még mindig nem tudtam feldolgozni..

Ablakom előtt ülök, kezemben egy gyufával játszadozom. Meggyújtom, játszadozom a lánggal, miközben arra gondolok, mennyire gyűlölöm a tüzet. Az egész pereputtyot, ami a föld alatt van, és minden kárhozott szerencsétlent, akik nem képesek a szadista életmódukon változtatni.
Tenyereim között összezárom az égő gyufaszálat, eloltva a kis lángot. Fáj. És ez jó. Mert így eszembe jut, sokkal jobban fáj, ha letérek utamról, és ellent mondok uramnak. Ha bukottá válok, akkor az egész életem megváltozik. És én ellentétes irányba NEM vagyok képes gondolkodni.
Leteszem a kis dobozt, majd kinézek a viharlepte éjszakába. Percekig bámulom, ahogy a vízcseppek legördülnek a párkányról, ahogy a tájat elmossa a köd, a víz, és ellepi a sötétség. Telejsen megigéz. Noha angyal vagyok, nem vagyok az a fehér imádó, világosság vágyó, édes kis jószág.
Elmélkedésem hatalmas dörömbölés szakítja félbe, minek következtében riadtan pattanok fel vissza térve a valóságba. Sikoly, csattanás, kiabálás.
- Anyu? - Kérdezem kibotorkálva a sötét pici szobából. A falon tapogatózva haladok előre. Cipőm megcsúszik, sikítva huppanok a földre valami nyálkás folyadékba. Felemelem a kezem, ruhámba törölve azt. Csupa piros, véres(!) kézlenyomat lett az egész. Sikítva, páni félelemmel térdelek fel én nézek körbe. Holttestek. Három. Egy ismeretlené, (látszólag nem közénk való - démon) és a szüleim.
Hányingertől szédelegve rohanok át a szobán, ki a házból, át a kerten, és előre, nem figyelve semmire, cél nélkül, meg sem állva.
Csupán tizenéves tini voltam, hogy a csudába foghattam volna fel, mi is történt az imént...?
De tudtam. Tudtam, az eddig sem kedvelt démonokat most már kétség kívül gyűlölöm, és ezen semmi sem fog változtatni soha.

Eme lelki trauma következtében szárnyam egyre csak sötétedett. Legbelül tudtam ki vagyok, miközben évtizedeken át az emlékek súlya alatt éltem.
Mára már szárnyaim feketék. Sokat törtem, és töröm az agyam azon, vajon miért. Biztos vagyok benne, hogy a sok keserűség az oka.
S hogy megtanuljak feledni, és tovább lépni (százötven év időpazarlás után) ide jöttem, Shadowlandbe. Két cél vezérel. Uramat szolgáljam, s közben magamat is gyógyítsam. Szeretnék végre én is „élni”.

Vendég

Szia!

Nekem határozottan tetszik és elfogadom! Végre még egy angyal. Lakhelyed Főangyalok szobái 1.
Jó játékot!

Cyd admin.