* Még itt, a kihalt erdőben sem éreztem elég egyedül magam...
Nesztelen voltam. A szellőn, és a fák leveleinek suhogásán kívül más nem hallatszott. Irritált, ez a nagy csönd.
Még én magam sem tudtam eligazodni magamon... pontosan mit is akarok? Egyedül lenni? Társaságot keresni? Utálom a bizonytalanságot.
Végtére is, abban biztos voltam, hogy az efféle csendesség nem mindig tesz jót. Én a társaságban lévő csendet szerettem. Szerettem, mikor valaki átölelt, cirógatott, csókolt, és én is Őt, karjaiba temetkezve... és a cselekedetek sokkal többet mondtak, mint a bizonytalanul kimondott szavak. Ezt a fajta "csendben de nem magányosan" dolgot szerettem.
Irritált a semmittevés. Zavart, hogy nem tudok magammal mit kezdeni. És hogy senkim nincs... senkim a világon. Soha nem is volt... *
- I can't live this life, Without you by my side... I need you to survive!
* Leültem egy fa különösen kiemelkedő gyökerére, aztán térdeimre könyökölve tenyereimbe temettem arcomat.
Idekint az utolsó napsugarak vakító sárga színbe borították a teret, s felettébb megnyugtató volt, amint a fák árnyékai karcsúan, megnyúlva magaslottak fölém. A folyót és az esetlegesen előforduló patakokat folyékony arannyal töltötte meg.
Legalább húsz perce már kint lehettem.
Kezdett elmúlni az idegességem.
Bele telt pár percbe, míg az előbb kimondott angol szavaim eljutottak a tudatomig. Játékosan játszadoztam gondolataimmal. *
- So stay with me...
You look in my eyes and I'm screaming inside that I'm sorry.
* Kiegyenesedtem, majd elővettem egy kis noteszt, és valami íróeszközt. Ritka volt, mikor nem tároltam magamnál ilyesmit, bárhol is jártam... még ilyenkor is, mikor teljes harci öltözetben pompáztam, vértől ázottan.
Mindent leírtam, amit kimondtam, és amik a gondolataimban cikáztak. *
~ I'd give anything now
to kill those words for you
Each time I say something I regret I cry "I don't want to lose you."
But somehow I know that you will never leave me, yeah... ~
* A lapra néztem, majd akaratlanul is elmosolyodtam. Mindig is akkor tudtam dalokat írni, mikor intenzív érzelmek törtek rám. Tetszett, amit írtam...
Mizrael jutott róla eszembe.
Eltelt tíz perc, negyed óra, fél, és így tovább... körülbelül háromnegyed óra múlva lélegeztem fel véglegesen is. Kész voltam.
Aztán valami kottaszerű izét próbáltam hozzá firkantani, hogy mikor zongora elé ülök, ne a sötétben kelljen tapogatóznom, hanem nagyjából tudjak mire építeni. Gondosan eltettem az agyon firkált kis papírlapot a zsebem mélyére. *
~ Vajon mi történhet a kastélyon belül? Lassan két órája, hogy elmentem... vajon azóta kerestek már egyáltalán? ~
* Egy órája még határozottan biztos voltam benne, hogy el kell mennem innen. Hogy jobb lesz, ha nem piszkálok bele mindenbe... hogy Mizraelnek is könnyebb lenne, ha én nem tennék neki keresztbe folyton.
Az is irritált, hogy Urunkra úgy gondolt, ahogy. Itt most... a naplójára céloztam... meg hogy mindig a királyságával van, bármilyen szituáció is legyen. És mikor együtt vagyunk, többnyire nem is rám gondol, hanem valahol máshol jár az esze... ilyenkor sikítani tudnék. Ez nagyon bánt. Meg... mi van a feleségével? Három gyereke is van, vagy négy...
Minden percben egyre biztosabb lettem benne, hogy nem itt van a helyem. A gondolataim kezdtek egyre meggyőzőbbek lenni. *
~ Ideje vissza indulnom... aztán majd eldöntöm, csomagoljak-e, vagy ne. Bár nem hiszem, hogy képes lennék itt hagyni azt, akit több mint kétszáz év óta először szeretek tiszta szívemből... ~
* Körül néztem. Már sötét volt... még a hold fénye, és a csillagok sem értek semmit a sűrű erdőben. Kiengedtem a szárnyaimat, majd léptem párat, és felröppenve célként tűztem ki a kastély bal oldali részén lévő kicsiny szobám ablakát. Nem akaródzott hagyományos módon bemenni az ajtón, felmenni az emeletre, és úgy bemenni... meg hát, már amúgy is elég gyakorlott voltam az efféle kommandós módon az ablakon ki-be lézengésben. *
// :: Kingdom of Heaven :: Angyali kastély :: Főangyalok szobái 1 :: //
Kezdőlap 
Legutóbbi képek 
Keresés 
Regisztráció 
Belépés 
Szer. 03 Júl. 2013, 19:51 by 
Tárgy: Violincea 
