A Menny bejárata.

Vendég

A kapu ahol az angyalok ki-be járnak a halandók világába. Megközelítése lehetetlen, a démonok sem képesek bejutni.Csak égi hívás az ami megengedetté teszi a lelkeknek a bejövetelt.

Vendég

* A torkomban dobogott a szívem, amint megpillantottam az eltéveszthetetlen Menny béli kastélyt. Lélegzet elállító volt, bár közre játszott a tudat is, miért, akarom mondani, kiért jöttem én ide. Az ajkaimat harapdálva léptem be a kapun, miközben abba nem tudtam hagyni ujjaim türelmetlen tördelését. Reméltem, nem felejtett el. Rengeteg év eltelt már azóta... gondolom Őneki, mint ekkora rangú angyalnak, azóta kapcsolatai is voltak.
Félek.
Rettegek.
Fogalmam sincs, mi lesz...
Az út folyamán nem egyszer hátráltam meg. Eltöprengtem, helyes-e csak így beállítanom, és mindent megbolygatnom. Sosem szerettem a viszályokat, és pláne nem én akartam lenni egynek az elindítója.
Miután megálltam, csendben töprengtem egy helyben az elmúlt dolgokon. Aztán nagyot sóhajtva lecsuktam szemeimet, és felidéztem emlékeimet.
~ Utána szaladok. Érintése után sóvárogva szemeibe nézek. Mély és komoly hangon megszólítva elmegy... nem tudom, miért jött.
Felmegyek hozzá a lépcsőn. Kezemben egy egész tálca ínyencség, szívem a torkomban dobog. Pulzusom az egekbe szökik... benyitok. A tálca majd' kiesik kezeim közül, holott nem mondhatni, hogy gyengén fogom. Gyönyörű teste megigéz, szemeim vadul cikáznak lentről fel, és fentről le Őrajta.
Megcsókol. Az első érintés, amit azóta váltottunk, hogy megismertük egymást.
Telnek-múlnak a napok. Minden mesés, és fenséges. De mennie kell... azóta sem láttam Őt. ~
* Képességemet használva közvetítettem neki emlékeimet. Be kell vallanom, lett volna rá esélyem az évek alatt, hogy közvetítsem neki a gondolataimat, és képeket esetleg, de valahogy sosem volt hozzá bátorságom. Ez az egyik előnye. Bármilyen távolságból működik...
Hogy tudja, miért és ki küldte neki az előző képeket, újabb dolgokat mutattam neki. Alaposan körülnéztem. *
~ A kapu körül minden rendezett, és szép, harmóniában áll a kastély stílusával. Gyönyörű táj fogad, s egy kőút vezet magához az épülethez... ~
* Reméltem, hogy leesik Mizraelnek a tantusz. Hiszen megmutattam neki, hol talál rám... meg hát, csak éreznie kell az érkezésemet, nem de? *

* Kandúrként érkeztem, nem szerettem volna lebukni rögtön az elején. Előbb szemügyre vettem őt, vajon ő tényleg Anamelech. Nyávogtam egyet csak azért, hogy feltűnjön neki a kandúr bőröm jelenléte. Elvileg nem kéne tudnia a képességemről, bár lehet, hogy azok a nagyszájú helytartók hírét vitték neki. Rávillogtattam a szemeimet, néztem , néztem majd ott hagytam egyedül.
Felmásztam a falra, mármint a szokásos várfalra ami már nem egyszer megvédett az ellenségtől. Ide-oda léptem, míg gondoltam egyet és azon a felén amelyiken nem lát, leugrom és visszaváltozom.
Csak erre lett volna igazán szükségem, hatalmas zuhanás és összeborzolt tollak.
Bár ő a fehérségéhez szokott, ahhoz a tisztasághoz amit akkor azon a napon látott.
Szóval ugrottam s, csupán félúton lettem a fekete tollas Mizrael. Tudtam, hogy a régit fogja keresni bennem, azt akit szeretett és aki viszont szerette őt.
Leérkezve a 'talajra' úgymond kiegyenesedtem, a szárnyaim azonban úgy hagytam összeborzolva.*
~ Miféle vad üldözhette őt ide? Talán azok a dolgok, amiket régen eltemetett az én szívem? Nem akarok rá gondolni, az én álmaim eltemették és nem akarják felidézni. ~
* Most már Mizraelként is a szemeibe néztem, beszédre ugyan még nem vettem rá magam, de nekem ez is elég volt egy ideig.*
- Hogy kerülsz ide? -* jó tudom, valami széppel kellett volna kezdenem. De hát ment ez? *

Vendég

* Idegességem hihetetlenül gyorsan fokozódott, s pár perc múlva, mikor már kezdtem azt hinni, hogy én bolondultam meg amiért egy árva lélek sincs sehol, egy macska lépdelt elém, korom fekete bundával, mély, kíváncsi, gyanakvó, és titokzatos tekintettel. Szemei lenyűgöztek.
Aztán elment.
És én újra egyedül maradtam... *
~ Érzem hogy itt van Mizrael. Egyszerűen tudom, és kész! Szóval még arra sem foghatja, hogy nem tudja hogy itt vagyok. De hát ha nem vagyok szívesen látott vendég... ~
Megfordultam, aztán mély levegőt vettem, majd még egyet, és tettem egy lépést a kapu felé. Úgy döntöttem, hát oké, ha nem kíváncsi rám, kelletlenül, de elmegyek.
Aztán meghallottam. Léptek dinamikus, egyenletes dobbanása. Gondolkodás nélkül fordultam vissza, szőke hajam a lendület arcomba sodorta. Még így is láttam, amint Sötét szárnyának tollaival a késői tavaszi szél játszadozik, s karcsú teste felém közeledik. Mégis az első, ami a szemembe ötlött, hogy nem volt rajta póló. *
- Joseph? *Döbbenetemnek hangot adva fordítottam el kíváncsian fejemet, felvonva egyik szemöldököm. Mizrael? Ő komolyan Mizrael??!
Kezemet felemelve kisimítottam pár tincset szememből. *
- Köszönöm kérdésed, én is jól vagyok. Ugyan az elmúlt pár száz év ramatyul telt, egyhangúan, és fájdalmasan, de nagyszerűen vagyok. És végre eljutottam ide is... * Sóhajtottam, aztán komolyra váltottam a szót. *
- Szóval, nem örülsz nekem? * Ez volt a válaszom a kérdésére. Többet nem mondtam. Ha igazán a szíve mélyére néz, úgyis rájön, mi a látogatásom oka...
Aztán fogtam magam, és vigyorogva átöleltem. Jól megszorongattam, aztán még mindig jókedvűen elhúzódtam. Számítottam rá, hogy esetleg elhúzódik, vagy eltol. Nagyon reméltem hogy jóé fogad. Annyi magányos év után... ez lenne a legkevesebb. Egy szívből jövő ölelés. *

* A szokásoshoz képest, hevesebben vert a szívem, nem akart félve Anamelech közelében lenni. Az átkozott kezeim azonban valami egészen mást tettek.
Visszahúzták Őt hozzám, és hatalmas láncokat emelve köré szorították, ölelték helyettem, amúgy is elszabadult karjaim.
Tenni szerettem volna valamit, amit sosem bocsátanék meg magamnak, de más sem nekem. Maradtam a hosszú, alig félbe akarni maradó ölelésnél.*
- Én...tudod, hogy vendég szerető vagyok, de a váratlan pillanatok és nem számított vendégek nincsenek az előre időpontot kért listámon. -* tudom, hogy fognom kellett volna magam és vele együtt felszállni a magasba, hadd repülhessen együtt velem. Legalább legyen annyi értelme annak, hogy annyi év után 'hű' maradt hozzám. *
~ Emlékszem arra a korra, akkor még büszke fehér voltam, akire bátran felnézhettek a helytartók, nevelők és a kis tanoncok.
Elvileg olyan tudatlanok mind mint én kisfiúként, aki akkor sem tűrte meg a démonokat, nemhogy most. Bár Anamelech más kategóriába tartozik. A tudta nélkül tettem tönkre a szívem, csak azért, hogy mást sose tudjon igazán szeretni.
De hát kinek számít ez? Sokaknak meg sem fordul a fejében miért, illetve kiért tettem ezt. ~
- Egyedül ... jöttél?

Vendég

* Imádtam ezt a biztonság érzetet. Felém magasodott, és szorított, szerencsémre el sem engedett. Sóhajtva engedtem el magam, és bújtam hozzá, a pillanat minden apró gyönyörét kiélvezve. Csukott szemmel, fejemet mellkasán pihentetve válaszoltam. *
- Meg szerettelek volna lepni. Baj, hogy eljöttem?
* Nem voltam elég magas, hogy a válla fölött nézzek át, ezért karja mellett vetettem pillantást titokzatos, hátborzongató, ébenfekete szárnyaira. Libabőrös lett a karom, hacsak rájuk lestem. Eldöntöttem magamban, majd később megkérdezem, mi történt vele az elmúlt időkben, és miért lett ilyen...
most még mindig csak élvezni akarom a közelségét. *
- Egyedül... és némileg... tudatlanul. Mindegy, nem érdekes.
* Tulajdonképpen senki sem tud arról, hogy elmentem. Konkrétan elszöktem. Tudom jól hogy még kapni fogok emiatt, de amiről nem tudnak, az nem fáj nekik. Féltem, megakadályoztak volna... én pedig mindenáron el akartam jönni. És lám, itt is vagyok.
Végigsimítottam Mizrael karján, némileg elhúzódva mellkasától, majd szemeibe néztem mélyen, tekintetét keresve. Nehéz volt eldöntenem, pontosan milyen érzelmek uralják. De azok az érzelmek, amik átáramlottak belém, túlzottan intenzívek voltak, felkavaróak, és kuszák.
Összezavarodtam.
Vártam, hogy mondjon valamit. *

* Átsuhant rajtam egy érzés, hogy el kéne engednem őt, legyen bármennyire fontos az életemben a jelenléte. Fel kell nőnie a királynak, hogy érett fejjel gondolkodjon.
Én meg most pontosan azt tettem, elkaptam Anamelech kicsiny kis testét és felhúztam magamhoz, csak azért, hogy közelebb legyen hozzám.
Ő már nem érezte a nyugalmat adó biztos járást, és én elégedett voltam azzal amit tettem. Elvégre senki sem engedi meg magának, hogy gyerekként játszón egy fejedelemmel főleg ha a királyról van szó.
Jól van elvetettem a sulykot és túlságosan nem hozzám méltó módon viselkedtem. Oké egy kis pörgetés nem ártott neki, főleg ,hogy miután megálltam ott maradt magasan a karjaimba. *
- Ha a helytartókat nem zavarja a távolléted maradhatsz! Holnap írni fogok nekik, hogy megérkeztél, bár azt is meg fogom említeni hogy felelőtlen viselkedésük határtalan. Nem lett volna szabad egyedül elengedniük, kíséret nélkül.
* Tovább szorongattam, ugyanúgy ahogyan Asaliaht is szoktam, igaz Asaliah kisebb és ő hisztérikusan viselkedik ilyenkor. Anamelech-el meg nem lehet összehasonlítani.*
- A meglepetések a kedvenceim, főleg ha én vagyok az aki meglep valakit. Biztosan sok érdekes dolog történt veled, mesélsz odabent a kastélyban?

Vendég

* Már kezdtem azt hinni, hogy Joseph elhidegült tőlem, sőt, mi több, elfelejtett, mikor a karjaiba kapott, és magához húzva megpörgetett.
Le nem tudom írni, annyi év után ez a gesztus mekkora örömmel töltött el! Megkönnyebbültem, mert valahogy lepergett rólam az a feltételezés, hogy már nem kedvel. Most, hogy így újra itt vagyunk, kettesben, együtt, sőt mi több, egyedül, csak a pillanatnak éltem, és semmi másnak. Az emlékek rohamosan törtek rám, szinte már fuldokoltam, és minden mozzanat arra késztetett, hogy eleresszem könnyeimet. Boldog voltam. De nem sírtam... vissza tartottam. Na de nem csak annak a tudata tartotta bennem a lelket, hogy szeret, és mennyi szép emlékünk volt, hanem annak is, mennyi szép emlékre tehetünk mi még szert most, és a jövőben.
Aztán váratlanul megszólalt, én pedig annyira ellenkezni akartam, hogyha nem ölelem meg hirtelen, a kajaiból a földre zuhanok. *
- Hogy... m-micsoda? Ööm... nem, nem volt felelőtlenség tőlük... tulajdonképpen... *Nagyot sóhajtottam. Oké, nem hazudok. Őszinte leszek. * - Elszöktem, Joseph. Nem felelőtlenek, és ne haragudj rájuk amiért egyedül küldtek... én akartam így. Rám haragudj...
* Kis szünet alakult ki, aztán a szemeibe néztem. *
- Ugye nem küldesz nekik levelet, Joseph?
* Még mindig nem tett le, én pedig kezdtem zavarban érezni magam. Kínzott a vágy hogy megcsókoljam, de nem akartam semmit elhamarkodni. Tudnom kellett, ő mit érez, és csak aztán' lépni. *
- Hát ömm... ha szeretnéd, mesélhetek. De csak ha te is!
* Kicsit kapálóztam a lábammal, mire Joseph letett, aztán hagytam, hogy a kastélyba vezessen. *

//Angyali kastély / Fejedelmek lakrésze / Fejedelmek szobái//

* Mélyen Anamelech szemeibe néztem, fürkésztem egy kicsit a tekintetét. Hogy mit kerestem benne, magam sem tudom. Szavai halkan elsuhantak körülöttem, még egy árulás keringett a glóriám fölött.*
~ Nem, Amyt nem akarom megbántani, de Anamelecht sem. Két szívet török össze egyszerre, ha nem leszek elég óvatos.
Ha nekem nem lehet szívem, ugyebár akkor másnak se legyen. ~
- Nem fogok levelet küldeni, de legalább az út veszély mentes volt?
* Miután Anamelech kapálózni kezdett a karjaimban letettem, most, hogy elnéztem elégé felé magaslottam, ami nem nagy bűn, elvégre szeretek mások felett lenni egy két centivel.
Az út során nem értem hozzá, nem fogtam meg a kezét és kísértem őt úgy a szobájába.
Nem tettem én semmit amit eredetileg tennem kellett volna, most az egyszer.*
- Előbb te mesélsz, aztán elmondom mi történt velem a búcsúnktól kezdve. Hosszú lesz, de szerintem megéri majd.
* A kertek keresztül vezettem őt, hadd csodálja a virágokat, majd amikor a lakrészéhez érkeztünk benyitottam az ajtón.*

//Angyali kastély / Fejedelmek lakrésze / Fejedelmek szobái 1 //

» A kastély bejárata
» A palota bejárata