Max élete (vámpír)

Név: Maximiliam Marlington

Becenév: Max

Nem: Férfi

Kor: 60 ( 25-nek néz ki)

Faj: vámpír

Rang: -

Megnevezés: Ifjú

Képesség: Semmi különleges képessége nincsen. Esetleg annyi, hogy egész jól gitározik.

Külső: Félhosszú, barna haj és férfias arc jellemzi. Magas, szálkásan izmos, vékony típus. Öltözéke általában laza, nem foglalkozik az eleganciával. Szemei zöldek, semmi különleges nincs benne.

Különleges ismertetőjegy: Testét több helyen is tetoválások borítják, valamit egy heg csuklója belső oldalán, a múltból való emlékeztetőképp.

Jellem: Afféle magányos farkas típus. Nem szeret a figyelem középpontjában lenni, inkább magában foglalatoskodik, ha lehet. Ez persze nem azt jelenti, hogy zárkózott, csupán elég neki, ha el tud vegyülni. Őszinte és nyílt egyéniség, ritkán bántja meg az embereket. Fajtársaival semmi baja nincs, de ha lehet kerüli őket. Ha egyszer elkezd beszélni, akkor nehezen tudja abbahagyni. Bátor, semmitől sem riad vissza.

Előtörténet:
(Max szemszögéből)

Sosem szerettem életrajzot írni. Olyan macerás. Na meg hát nem túl izgalmas az életem. Oké, vámpír vagyok meg minden, de ezt nem tudhatják az emberek. Megijednek, pedig ha tudnák milyen ártalmatlan vagyok...Na mindegy. Azt hiszem muszáj elkezdenem.
1961 őszén jöttem világra. Angliában születtem, Bournemouth valamelyik kisebb kórházában. Arrafelé nem szerették a kívülállókat, mi pedig azok voltunk. Semmiben sem különböztünk, csupán mindig elzárkóztunk. Sosem mentünk emberek közelébe. Annak is örültem, ha a szüleim az iskolába elengedtek. Nem értettem miért ilyen szigorúak, de beletörődtem. Elvégre gyerek voltam, mi mást lehet olyankor tenni? Nem mondanám, hogy gazdagok voltunk, de elég jó életem volt. Amire szükségem volt megkaptam, nem panaszkodhattam az elzártságon kívül semmire.
Azt hiszem kilenc éves voltam, mikor apám rossz kedvűen jött haza. Nem tudtam mi baja lehet. Sosem történt semmi olyan, ami elronthatta felhőtlen jó kedvét. Anyámmal hálóba mentek beszélgetni, de maguk mögött bezárták az ajtót. Kiabálni kezdtek, én pedig bebújtam az ágy alá, féltem. Végül ahogy a vihar is lecsillapodik egyszer, ők is abbahagyták a vitát. Az elkövetkezendő két évben kezdett minden megváltozni. Nem volt már olyan sok pénzünk, nem kaptam meg mindent, és tizenegy éves koromban jött el az az időszak, mikor ennivalóra sem volt pénz. Anyám takarítani járt családokhoz. A gazdagabbak a vacsorájuk maradékát anyámnak adták, aki mindig hazahozta és azon a falatnyi ételen osztoztunk hárman. Akkoriban gyakran betegeskedtem is emiatt.
Egy nap váratlanul anya megfogta a kezem és magával kezdett vezetni a fürdőbe. Nem tudtam mit akarhat. Abban biztos voltam, hogy nem fürdünk, mert még csak délután kettő volt. Apa már bent várt, a kád szélén ült és várt. Mire? Zavarodottan kapkodtam a fejem egyikről a másikra. A kád csurig volt vízzel, engem csak beleültettek. Még mindig nem ellenkeztek. Apámék a fejem fölött áthajolva egymáshoz tanácskoztak, nem hallottam miről van szó. Anya valami apró, éles kis tárgyat nyújtott át apámnak, majd aggódóan rám néztek. Anya megfogta a karomat és végig simított puha bőrömön. Utoljára meg akarta nézni fiát. A kis éles tárgy borotvapenge volt, amivel neki mentek a csuklómnak. Fájt. Csak sírtam, véres csuklóm láttán kapálózni kezdtem, de gyenge voltam. A véres pengék csúszkálása a bőrömön, ahogy a húsomba vájnak...borzalmas volt. A szomszéd jött át, mert furcsállta a gyerek sikongatást. A rendőrök később elmondták, én csak meghallottam miért tették anyámék: Nem volt pénzünk, nem tudtak ellátni és miután engem megöltek magukkal is végezni akartak, csakhogy ez nem sikerült. Életemnek azt hiszem ebben a szakaszában ez amolyan kiemelkedőbb dolog, hát haladnék is tovább.
Eztán egy gyámhoz kerültem, aki nagyon is jól bánt velem. Eltartott, iskolába járatott és még ki is engedett egyszer-kétszer a barátaimmal.
Így ment ez tizennyolc éves koromig, amikor hivatalosan is felnőtté váltam és járhattam a magam útját. Beleszerettem a zenébe...gitározok. Alakítottam egy együttest is, ami nem sokáig maradt meg, egy idő után feloszlott.
Huszonnégy évesen elutaztam Shadowlandbe, hogy munka után nézzek. A városról nem keringtek túl jó hírek, de gondoltam miért ne? Vágjunk bele. Itt kivettem egy lakást, ami elég kicsinek mondható, de én elférek benne. Béreltem emellett egy stúdiót is, ahol esténként fellépek. Innen tartottam haza aznap is. 1986 július 23-án hazafelé mentem éppen. Meleg volt, fülledt levegő lappangott mindenfelé. Rajtam csak egy fehér ing és egy nadrág volt, na meg a gitárom a hátamon. Nem emlékszem semmi másra, csakhogy nem volt senki az utcán. Egyedül voltam, egy autó riasztója törte meg a csendet, mire felkaptam a fejem és...onnantól sötétség. Minden kiesett.
Reggel valahol máshol ébredtem. Nem otthon voltam és nem is az utcán. Egy csodás, vörös szépség sétálgatott ingemben a szobában. Kezdett derengeni az este, de még mindig nem voltam képben. Mindent elmesélt. Töviről-hegyire elmondta mi lettem és hogy ki ő. Tisztelnem kell. A mesterem. A gond viszont, hogy nem tettem. Felöltöztem és elmentem. Egyedül akartam lenni. Sok időbe telt, míg megszoktam, hogy mi lettem. Hogy egy szörnyeteggel a testemben kell élnem és hogy mától csak az éjszaka az enyém. Próbálok rájönni, hátha van rá valami megoldás, hogy újra ember lehessek, hogy valaki levegye rólam ezt az "átkot. Közben titkon remélem persze, hogy mesterem nem keres meg és nem végez velem tiszteletlenségem miatt.

Ahm... jó lett az előtörid. De nem kell siettetni az adminokat, ha jó ugyis elfogadják előbb- utóbb. De ennek ellenére elfogadom. Lakhelyed Bloody kastély/ 2-es lakosztály.

Cindy adim..

UI. Az az adim akivel a legjobban kell vigyázni.